Amikor még foglalkoztatott a gondolat, hogy belefogjak egy regénybe, akkor találtam ki egy ebben a pubban fogom megírni. Az egyetlen igazi törzshelyünk volt a városban, ahol ismertük a felszolgáló hölgyet (a Mariann), ahol már egy idő után magunknak főztük a kávét, és ahol számtalan kedélyes pillanat esett meg a tölgyfa asztalok társaságában. Ha nem adják el, valószínűleg nem is írok róla. De eladták.

A megmondó ország saját magát kereste, akárcsak a szomszédok. Mítoszt kellett teremteni, egy nép mítoszát, amely újraéledt, annyi hősi harc és áldozat után. S miközben az imázst építgette a magyar, nem vettük észre, hogy rajtunk kívül mindenki ezt csinálja széles e Kelet-Európában. (Jobb, híján most azon veszekszünk, ki is a vendégszeretőbb). Műfajelméleti vájkálódás és vélemény.

Agyamat eldobtam az új traffipaxtól, amit a M1-es autópályán szereltek fel. Magyarországon amúgy az ORFK alezredese szerint 10 autósból 9 gyorsabban hajt a kelleténél. Bár az üzemeltetők szerint nem a büntetés a cél, hanem az elrettentés, a régi traffipaxokkal nem feltétlenül lehetett behajtani a bírságokat. A joghézag helyett inkább az autópálya megfigyelő rendszerén javítottak. Illetve ajánlom az új Magyarmentál rovat - logót is.

A rizottóból kiolvasott -szó szerint- hányatott jövőkép és szociobigyó. Tessék tehát megírni, hogy én vagyok a hülye. De ami ennél sokkal fontosabb, itt van az új Hogykivagy!-logó a maga teljességében, ott a sarokban meg is lehet tekinteni.

Megrendítő tudosítást láthattunk a szerda (2006. 11. 29.) esti Tényekben. A riporter beszámolt arról, hogy a középiskolás lányok 9/10-e fogyókúrázik. Hogy a statisztika honnan származik, az pontos nem derült ki, de hogy a televíziós társaság nagyon aggódik, azt azért elhittem. Az egész úgy kezdődött, hogy azt mondták „most épp egy terézvárosi iskolában vagyunk, ahol kosárlabdáznak a gyerekek”, bár a vágóképen jól láthatóan néhány fiú focizott.

A főnökasszony azt mondta, politikáról nem lehet írni. Ekkor már gondoltam, hogy a csúnya szavakkal is csínján (nem csúnyán) kell majd bánnom, itt az oldalon. Hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy a kielégítetlen mocskolódási (kritizálás) szándékom legelegánsabb célpontja a mai magyar média lesz. Ez a káka tele van csomóval.

Budapest a térség (jó akkor leírom: középkeletejrópa) egyik legnagyobb fővárosa, legalábbis ami a földrajzi kiterjedését illeti. Nem meglepő és gyakran előforduló eset, hogy a kedves budapesti ismeretlen tájékokra téved a szeretett fővárosában. Ekkor következik utastájékoztatás híján, az utastajtékzás.

A legnagyobb butaság az Unióban menedékjogot kérni, uniós állampolgárnak- elvhez tartjuk magunkat. Az év biznisze azonban így is kikerekedett a svéd-magyar barátság legújabb kori, harmadik generációs epizódjából. Gyerünk segélyért koplalni! Avagy miért él meg a magyar a jég hátán is?

2005 szeptemberében voltam először Prágában. A felismerés, hogy találtam egy helyet, ahova életem végéig visszavágyódok majd, és vissza is fogok térni egyszerűen kétségek közé taszított.

Na, gondoltam bepanaszolok egy országos kereskedelmi adót. Az ok is megvolt, tényleg felháborodtam. Írtam egy finom levelet, panaszt tettem. Itt közlöm, milyen választ kaptam. Figyelem, így kell betartani.

Tudom én, hogy nehéz a világlapok címoldaláról lekerülni, pedig már-már kezdett bérelt helyünk lenni. Most csak a svéd sajtó bukott rá a magyar-ügyre, de a dolog hamar elhalt. Bár e héten a Le Monde is cikket közölt rólunk, amiben felháborítónak tartja az író, hogy a magyarországi romáknak csak 2%-a szerez diplomát.

Ez egy rovatajánló, amiből kihagytuk a marketingesek jótanácsait. Bár a cím e szempontból elég rossz, azért lényegrevezető. Nem? A rovatot anyukáknak (tudják csak hol fogyasztanak a csemeték!) és kocsmakultúrájukat épp kialakítani igyekvőknek ajánlom.

Valószínűleg már serdülőkoromban is éreztem, hogyan passzírozza a láthatatlan bürokrácia vassodronyos hálózata teljes súlyát az idegvégződéseimre. Azóta persze megszületett a felismerés, hogy a telefonon kevesebb gomb van, mint a klaviatúrán, és épp ezért jobb eszköz is. Meg persze kondicionálják már a leget is.

Az én generációm tagjai cinikusan mosolyogva fordulnak magukban az ammónia szaggal megáldott Ikarus-buszon, mikor látják, hogy még egy nyugdíjas felszenvedte magát kerekeskosarastul, járókerekestül a középső ajtón. Még egy elkeseredett történet.